MCMLXXV
Az élet, a világmindenség, meg minden
2010. április 2., péntek
Petike videók
Itt tekinthetők meg az ifj. Csontos Péter szereplésével forgatott fantasztikus filmművészeti alkotások: http://www.youtube.com/user/peter42csontos
2009. március 29., vasárnap
Blogom új címe
Ennek a blognak a folytatása a következő címen olvasható mostantól:
2006. július 25., kedd
Könyvkritika
- avagy minden, amiről nem tudsz, mert definíció szerint nem tudhatsz róla
Steven Sora: Az amerikai elit titkos társaságai
Mint minden mű, ami a titkos társaságokról szól, ez is a templomos lovagokkal kezdi. A leírás, mint ahogy az lenni szokott, itt is elég felszínes és tömör, nem szól arról, hogy miért és hogyan jöttek létre, miért úgy és azt tették, amit tettek, lényegében a pénzükön és megszűnésük körülményein van a hangsúly.
Aztán a folytatásban olvashatunk egyéb lovagrendekről, a kőművesmesterek testvériségéről, valamint kalózokról, csempészekről, rabszolga-, fegyver- és ópiumkereskedőkről, egyszóval leginkább olyan dolgokról, amelyekre valószínűleg a nagy múltú észak-amerikai "arisztokrata" családok tagjai nem túlzottan büszkék. Ezeken felül alapos betekintést nyerhetünk az USA függetlenségi háborújának és polgárháborújának zaftos kulisszatitkaiba.
A könyv stílusa eléggé száraz, mondhatni a gyengébben sikerült történelem tankönyveket idézi, azonban amiről ír, az többnyire érdekes, leginkább azért, mert máshol nem nagyon olvashatunk róla. Persze ez mindjárt felveti azt a kérdést, hogy mennyire hiteles a mű, nekem úgy tűnt, hogy a szerző gondosan ügyelt a tárgyszerűségnek legalább a látszatára, természetesen ez nem jelent szinte semmit. Mindazonáltal, ha annak, amit írt, csak a fele igaz, és amit/akiket "leleplezett" azok ezt komolyan veszik, akkor a szerző élete cseppet sincs biztonságban :)
Összegezve: a politikusokról és a "nagy halak"-ról alkotott képet legalábbis részemről nem nagyon rontotta (már nem nagyon volt hova), de azért egy csöppet színesítette a mű. Olvasása csak keményvonalas történelemtanulmányozóknak ajánlott, de azoknak melegen.
Filmkritika
- Alfie, avagy egy igazán jó történet, ami se ilyen, se olyan
Nem nagyon szoktam filmekről írni, de most nem bírtam ki, mert egy kivételes alkotásról van szó.
Az említett film (http://www.alfiemovie.com/) azért igazán jó, mert nem sablonos szemszögből mutatja be egy szívtipró életét és problémáit. Egyrészt beleélhetően empatikus módon, vele szinte teljesen azonosulva ábrázolja a 21. században egyre elterjedtebb agglegény életmódot folytató főszereplőt, másrészt viszont reálisan vezeti rá a nézőt arra, hogy ez az életmód valahol a mélyben nem olyan szép és jó, mint ahogy azt sokan igyekeznek bemutatni. Szépen csöndben és szinte észrevétlenül feszeget olyan tabutémákat mint például az abortusz, és anélkül mutatja be a főhős átváltozását a "senkitől nem akarok függeni" hozzáállásból a már-már "légy a feleségem" jellegű viselkedésig, hogy a gyanútlan szingli néző gyanút fogna, és erkölcs-csőszséget szimatolva hajszálait tépkedve odébb állna.
Lényeg a lényeg: a film elgondolkodtató de szerintem annyira nem agresszív, hogy az már sok lenne (végülis ha egy film/könyv/bármiamikultúra gondolkodtatni akar, akkor üzenete van; ha üzenete van, akkor azt valakinek közvetíteni akarja azzal a szándékkal hogy befogadásra találjon; ezt pedig ugyebár ha van egy kis rosszindulat/gyanakvás a fogyasztóban, könnyen hívhatja tukmálásnak/ráerőltetésnek/agresszivitásnak).
Rendkívül hatásos és jellemző a film utolsó mondata: "Értitek már?"
2006. június 29., csütörtök
Gyilkos társadalmak bukása
Nemrégiben kaptam egy e-mailt egy úriembertől, amiben a fenti címmel bíró tanulmányát ajánlotta figyelmembe (link alul). Nem ismerem személyesen az illetőt, pusztán olymódon talált rám, hogy korábban tagja voltam egy viszonylag zárt körű egyesületnek, amit nem nevezek meg, nehogy felvágásnak tűnjön, de azért annyit elárulok róla, hogy az iskolai étkezde intézményéről nevezték el :).
Szóval ennek az egyesületnek nyilván ő is a tagja, és úgy gondolta, hogy ebben a viszonylag szűkebb körben megszellőzteti az irományt, és várja a visszajelzéseket. El is olvastam hamarosan.
A tanulmány viszonylag leegyszerűsítő módon, mindössze egyetlen dimenzió mentén elemzi a jelenkor európai társadalmának helyzetét és von le belőle a várható jövőre vonatkozó következtetéseket. Ennél fogva nyugodt szívvel mondhatnám, hogy túlságosan leegyszerűsíti a helyzetet, és ez akár teljesen inkorrekt konklúzióhoz is vezethet, ám ezt mégsem teszem. Méghozzá azért, mert szerintem nagyon is lényeges és fajsúlyos a kérdés.
Az előző bejegyzésben általam megkritizált könyv szerzője annak ellenére, hogy demográfus, valahogy mégis a demográfiai tényező felett elsiklik, sőt, mondhatni előnynek tekinti, ha egy társadalom fogyóban van, és hátránynak, ha inkább fogyaszt mint termel. Ennek következtében szerinte hosszú távon Európa van nyerő helyzetben és Amerika a vesztes. Ezzel ellentétben, ha a népesedést és társadalmi fejlettséget együtt, az azokból képzett vektort tekintjük, akkor bizony India és Latin-Amerika a nyerő, még esetleg Kína és az iszlám világ is labdába rúghatnak, és talán az USA számára sincs a helyzet veszve, ha fenn tudja tartani az emigránsokat hatékonyan integráló berendezkedését. Európa viszont nyilvánvalóan és jól kivehető módon menetel a csőd felé, és ezen az a Mösziő Todd által felvázolt potenciáils forgatókönyv sem segít szerintem, mely szerint majd jól kibékülünk az oroszokkal, mert nekik legalább sok olajuk van. Hajukra kenhetik a sok olajukat, ha egyszer elfogynak, és át kell hogy adják az erőforrásaikat a demográfiailag jobban álló, őket lerohanó ki tudja, melyik népcsoportnak. Már csak az a nagy kérdés, hogy ki fog először kirukkolni olyan technológiával, amely a jelenkorra jellemző világpolitikai patthelyzetet eredményező egymásnak feszülő atomarzenálokat semlegesítheti. Ebből a szempontból egyelőre valószínűleg az USA áll a legjobban, de azért a kínai elvtársak is becsületesen igyekszenek...
Végül íme az említett link: www.grain.hu
2006. június 16., péntek
Könyvkritikák
- avagy mit várhatunk az Atlanti óceán túloldaláról néhány évtizeden belül
Emmanuel Todd: A birodalom után - Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről
A címben említett könyv szerzője -- aki nem mellékesen francia demográfus és történész szakmáját tekintve -- a hetvenes években egy hasonló tanulmányban megjósolta a szovjet birodalom szétesését. Nos, valószínűleg előre jelezni egy olyan rendszer fenntarthatóságának lehetetlenségét, mely gazdasági erőforrásait messze meghaladó módon folytatott fegyverkezést és űrkutatást abban az időben, sokkal kevésbé volt kockázatos feladat, mint most hasonlót állítani Amerikáról.
Igaz ugyan, hogy a könyvben sok olyan megállapítás található, természetesen száraz tényekkel és adatokkal alátámasztva, amelyből akár erre is következtethetnénk (például az, hogy az USA külkereskedelmi hiánya egyre aggasztóbb méreteket ölt, és ezt ideig-óráig csupán az Európából és Ázsiából a Wall Streetre érkező működő tőke finanszírozza, valamint hogy a globális kommunizmus összeomlása után egyedüli világhatalomként megmaradt amerikaiak felhatalmazva érzik magukat, hogy az egész világot uralmuk alá hajtsák, annak ellenére, hogy ehhez nincsenek meg sem az erőforrásaik, sem földrajzi helyzetük, emiatt kizárólag sokkal gyengébb ellenfeleket tudnak megleckéztetni, pl. Afganisztán, Irak). Azonban egy dolgot ne felejtsünk el: az USA-ban demokrácia van, úgyhogy ha most rossz irányba is mennek a dolgok, ha erről az irányról adott esetben ők maguk is belátják, hogy helytelen, akkor sokkal természetesebb módon tudnak alkalmazkodni, váltani, átalakulni, mint egy diktatórikus rendszer.
Persze ez nem csökkenti a könyv érdemeit atekintetben, hogy mennyire átfogóan és szakszerűen elemzi a kialakult helyzetet. Néhol persze erősen szubjektív, de ezt nem viszi túlzásba.
Hadd álljon itt végezetül idézetként a könyv utolsó bekezdése:
A XX. században egyetlen ország sem volt képes hatalmát háborúval vagy akár csak haderejének növelésével kiterjeszteni. Ebben a játékban Franciaország, Németország, Japán és Oroszország is rengeteget veszített. Az Egyesült Államok azért lett a XX. század győztese, mert hosszú időn át képes volt távol tartani magát az Óvilág fegyveres konfliktusaitól. Kövessük hát a régi, sikeres Amerika példáját. Merjünk erősebbé válni azáltal, hogy a katonai kérdések helyett társadalmaink belső gazdasági és szociális problémáival foglalkozunk. Hagyjuk a ma Amerikáját, ha ezt kívánja, pocsékolja el maradék erejét a "terrorizmus elleni" harcában, ebben a már nem létező hegemóniájának megőrzéséért folytatott pótcselekvésben. Amennyiben makacsul ragaszkodik mindenhatóságának állandó bizonygatásához, azzal csak tehetetlenségének lelepleződését sietteti az egész világ előtt.
2006. június 13., kedd
Könyvkritikák
- avagy az amerikai konzervativizmus gyökerei
Matthew Pearl: A Dante-kör
Mai európai kultúrlényként ahhoz vagyunk szokva, hogy "mi", az öreg kontinens testesítjük meg a múlthoz (legalábbis a valódi értéket képviselő hagyományokhoz) való ragaszkodást, az újvilágból pedig érkeznek a műszaki újítások és a modern popkultúra - Hollywoodtól és az MTV-től kezdve a McDonald's-ig és az újabb és újabb vallási mozgalmakig - vagy akár a trendi üzleti modellek és erkölcsi, családi minták, egyszóval mindenféle dolog ami a változást , a haladást testesíti meg.
Ehhez képest olvasva A Dante-kört - amely egyébként egy mérsékelten izgalmas krimi - csak ámulunk és bámulunk, hogy ettől mennyire eltérő kép rajzolódik ki előttünk. Persze a történet nem manapság játszódik, hanem az észak-amerikai föderáció és konföderáció (észak és dél) közötti polgárháborút követően Bostonban és Cambridge-ben, Massachusetts államban. A helyi protestáns értelmiség prominens személyiségei annyira begyöpösödöttek, amennyire csak lehetséges, ehhez képest néhány hősies irodalmár küzd azért, hogy elhozzák a haladás szellemét az USA-ba a XIV. századi (!) olasz költő, Dante Alighieri művének, az Isteni színjátéknak a lefordításán keresztül. Közben persze rejtélyes gyilkos szedi áldozatait, és hőseink fáradhatatlanul küzdenek az igazság kiderítéséért.
Az persze tény, hogy abban a korszakban, amikor elkezdődött a katolikus vallású olasz és ír bevándorlók beáramlása Amerikába, az addigra mág meggyökerezett angolszász protestáns elit védekezés képpen valószínűleg tényleg megpróbált egyrészt bezárkózni, másrészt erkölcsi és kulrurális felsőbbségét kihangsúlyozni, azonban azt már mindenképpen tendenciózus, megtévesztő túlzott sarkításnak érzem, hogy emellé az író nem teszi oda azt, hogy ad abszurdum
a Harvard urai nem a jövőtől féltették kultúrájukat, hanem attól az - egyébként eredetileg katolikus, államvallási gyökerű - európai múlttól, amely elől menekülve őseik az első észak-amerikai kolóniákat megalapították.
Kérdés, hogy mekkora létjogosultsága van konzervatívnak nevezni valamit, ami a liberális hagyományait akarja konzerválni :)
2006. június 12., hétfő
Könyvkritikák
- avagy a nyugati világnak miért nem kell félnie a kínaiaktól
Gavin Menzies: 1421 - Amikor Kína felfedezte a világot
Ez a könyv egy jó nagy leleplezés. Kiderül benne, hogy nem a portugálok kerülték meg először a Horn-fokot, nem Cook kapitány fedezte fel először Ausztráliát és nem is Kolumbusz (mint szintén európai) volt az első olyan hódító, aki telepeseket hagyott hátra Amerikában (nem beszélve most a keltákról és a vikingekről, akik valószínűleg eljutottak oda, de csak egy picit körülnéztek, oszt' csókolom). Hanem jó sok alacsony termetű, nem túl vízszintes szemű (hogy ne fogalmazzak csúnyán :) ) úriember és hölgy, akik a címben említett évben (mindet egyszerre!) ott jártak. Ráadásul akkora hajókon, amekkorákat Európában csak kb. 400 évvel később bírtak építeni.
Persze ez csak egy elmélet, mivel viszonylag kevés dokumentum és tárgyi lelet bizonyítja a fent leírtakat, azonban az legalábbis figyelemre méltó, hogy a szerző - nyugalmazott tengeralattjáró kapitány lévén - pont emiatt más nézőpontból világítja meg a kérdést: középkori tengerészeti navigációs térképeket elemez, és azok nyomán jut meglepően hihető következtetésekre.
Nem akarván minden poént lelőni (hogy annak is érdemes legyen elolvasni a könyvet, aki végig küzdi magát jelen szösszenésemen) csak egy dolog felett szeretnék most elmerengeni: hogy mit NEM csináltak akkor a kínaiak. Nem rohanták le agresszívan a bennszülötteket, nem hordtak el onnan minden természeti erőforrást (bár Ausztráliában intenzíven bányászták az ott található rezet, de ez inkább a kivétel, mint a szabály ez esetben) és nem erőltették rá a maguk civilizációját az ott élő népcsoportokra.
Ez legalábbis megnyugtatással kell hogy eltöltse - szerintem - azokat, akik manapság a kínaiakat olyanként emlegetik, akiktől félni kell. Persze ahogy a közmondás tartja, egyszer volt Budán kutyavásár. Akkor megtehette a Kínai Birodalom, hogy örvendve afelett, hogy sikerült visszakergetni a mongolokat oda, ahonnan jöttek, bezárkózott és megelégedett annyival, hogy sikeresen működtette önellátó gazdaságát további 500 évig. Manapság a III. évezred közhelyszerűen globalizált világában ez persze nem biztos, hogy kivitelezhető hosszú távon. Mindenesetre azt jó tudni, hogy a kínai kultúra és az ott élő emberek nem ab ovo agresszívak, csak ha túl sokat szekáljuk őket...
Reméljük, ez utóbbira egy darabig nem kerül sor :)
Könyvkritikák
- avagy a nyálkás kék trutyi, mint földönbelűli idegen lény(ek) támadása
Frank Schätzing: Raj
Rendkívül elmés és kreatív ötlet képezi a nevezett regény alapját: az óceánok mélyén egy eddig nem ismert intelligens lény fellázad az emberi faj (azaz az általa megvalósított környezetszennyezés és hasonló rémtettek) ellen, és a kipusztításunkkal fenyeget bennünket.
A mű tudományos alapossága elismerésre méltó, a cselekmény fonala jól ki van találva, mondhatni rémisztően izgalmas, és persze a végén a gonoszok elnyerik büntetésüket, a jók egy része (meg persze a világ) megmenekül, a végveszély végérvényesen elhárul. Szinte magam elé képzelem, ahogy lázasan küzdenek a hollywoodi producerek, hogy melyikük készíthessen látványos drímvörkszös vagy pikszáros katasztrófafilmet a sztoriból.
Egy dolgot azonban ne felejtsünk el, amely definíció szerint érvényes minden scifire: hogy fikció, fantázia szüleménye, kitalálmány, némileg sarkítva: nem igaz történet, ami adott esetben nemcsak hogy nem igaz, hanem egyenesen lehetetlen.
Emiatt különösen érthetetlen a szerző utószava, amelyben módszeresen levezeti, hogy mivel vannak idegen, az embernél intelligensebb lények (a fikciót tényként kezelve), ezért az emberiséget a központba helyező minden ideológia (például a kereszténység) képtelenség, idejétmúlt és biztos elsorvadásra van ítélve. Arról most nem beszélve, hogy az egész nem illik ide egyáltalán, hiszen egy scifi mű nem arra való, hogy a való világgal kapcsolatban közöljön mély filozófiai eszméket, van egy óriási gond ezzel: ugyanis azt sugallja, hogy emberként már-már szégyenkeznünk kell amiatt, hogy kihasználjuk az élővilágot és a saját érdekeinket előbbrevalónak tekintjük a többi élőlénynél.
Komolyan mondom, az ilyen harcos állatpárti szövegektől, meg az ideológiai vegetarianizmusnak már a puszta létezésétől is nem tudom eldönteni hogy sírjak vagy nevessek. Persze az állatokat nem kell kínozni, fajokat feleslegesen nem kell kiirtani, a növényzetet védeni kell és hasonlók, de ha lelkiismereti problémát csinálunk abból, hogy nem eszem meg szegény tehenet (hogy a hinduknál maradjunk, akik a legradikálisabb vegák), mert így meg úgy, akkor legközelebb már a répát fogom sajnálni, aztán meg szerencsétlen rizsszemmel érzek együtt, a végén meg pusztuljunk éhen, mert éljen az élőlények közötti szolidaritás! Na persze. Én meg a királylány vagyok... Erről tényleg nem tudom eldönteni, hogy egyszerű butaságról, esetleg sima képmutatásról, ne adj' Isten szándékosan rosszindulatú ideológiáról beszélhetünk.
0x64 szónak is 0x01 a vége, a könyv maga jó, az utószót meg felejtsétek el!
2006. június 8., csütörtök
csontos.info
Mélyen Tisztelt Blogolvasóközönségeim!
A nem túl távoli múltban regisztráltam egy saját domain-t, amit úgy hívnak, hogy csontos.info . A főoldal csak egy egyszerű linkgyűjtemény, ámde azonban a peter.csontos.info oldal a vadonatúj angol nyelvű blogomat takarja. Ez utóbbi értelemszerűen a régi angol nyelvű blogomat (mcmlxxv.blogspot.com) váltja fel, melybe már nem fogok írni.
Azt a blogot, melyet jelenleg is monitorodban tartasz, Kedves Olvasó, megtartom (annak ellenére, hogy a freeblog.hu szerver mostanában annyira belassult, hogy azt már-már öröm nézni), tekintettel a rá hivatkozó linkek ezreire :)
2006. április 14., péntek
Már megint a közízlés(telenség)ről - avagy a P.O.D. Testify című új albuma
Szerencsére ez esetben is beigazolódott, ami általában mindig, miszerint az igazán jó zenészeknek nem a legnépszerűbb szerzeményei a legjobbak (mert a köznek nincs ízlése). Az albumon vannak sokkal jobb számok is, pl. a Lights Out vagy a Sounds Like War.
Figyelem!
Ez a zene nem a csöpögőss műfajhoz szokottak idegrendszerének való...
2006. április 6., csütörtök
Könyvkritikák - avagy fából vaskarika, egyéb paradox dolgok és posztmodern ideológiának szánt trutyi, meg amúgy általában hogyan NE írjunk könyvet
Paulo Coelho: A Zahír, A Zarándoklat
Nehéz úgy megkritizálni valamit, ami nagyon nem tetszett, ugyanakkor tudni lehet róla, hogy elég népszerű, ergo ha jól lehúzom, akkor sokan fogják azt gondolni, hogy nincs igazam. Most mégis megteszem, mert én viszont nem akarok népszerű lenni. Nem azért, mert nem szeretem a népet, hanem azért, mert a korszellemmel van bajom. Nem is kevés.
A fenti két könyv közül az első, A Zahír arról szól, hogy a szerzőt hogyan hagyta el a felesége, miközben tudja róla, hogy mennyire rettenetesen szereti annak ellenére, hogy fűvel-fával megcsalja. Meg hogy a szeretet akkor teljesedik ki bennünk, ha mindenkit az őrületbe kergető módon extrém életet élünk, nem érdekel, hogy mit gondolnak mások és mi jó másoknak, csak az, hogy éppen az adott pillanatban mihez van kedvünk.
Hadd gratuláljak. Hollywoodi kultúrszemét ide meg neoliberális világnézeti diktatúra oda, ez a könyv mindenen túlmegy sületlenségek, képtelenségek és visszatetsző arrogancia tekintetében.
A másik könyv, A Zarándoklat (melynek alcíme: Egy mágus naplója), eklektikus elegyét mutatja a katolikus hagyomány és a fekete mágia XX. század végi formáinak, mindeközben filozófiai és vallási témában váltogatja a rég elavult new age-es közhelyek puffogtatását és a saját kútfőből eredő világnézeti zagyvalékot.
Néhány idézet:
1. "Amikor Antonio atya Krisztus szavait idézte, mondván, ahol a kincsed van, ott lesz a szíved, akkor ő pontosan erről beszélt. Ahol te Isten arcát akarod látni, ott meglátod. És ha nem akarod látni, az a legkevésbé sem számít, feltéve, ha az, ami teszel, jó. Amikor Aquitániai Felícia kápolnát épített, és a szegények segítségére áldozta magát, megfeledkezett a Vatikán Istenéről, és a maga egyszerűbb, primitívebb, de bölcsebb módján fejezte ki Istent: a szeretetben." - a szokásos divatos ködös duma. Anélkül dobálózik az Isten szóval, hogy definiálná, mit vagy kit ért alatta. Láthatóan ez nem is fontos számára, egyetlen dolog lényeges: hogy nem fogadja el a kereszténység nézeteit Isten személyéről, csak úgy általában használja a szót, amolyan lelkiismereti megnyugtatás céljából vagy kultúrális sznobizmustól vezérelve. Azaz de facto ateista nézetek, vallásos mázzal bekenve. Átverés. Parasztvakítás. És sokan ezt be is veszik :(
2. "Isten mindenben ott van körülöttünk, éreznünk, tapasztalnunk kell..." Ugyanaz: vagy azt nem határozza meg, mit ért Isten alatt vagy azt nem, hogy mit ért Isten megtapasztalása alatt, de leginkább mindkettő.
3. "... a te utad csak egy a sok közül, amely Istenhez vezet; Jézus mondta egyszer: "Az én Atyámnak házában sok lakóhely van." És pontosan tudta, miről beszél." Na ezt nevezem én a szavak kiforgatásának. Jézus nem azt mondta, hogy "Az én Atyám házába sok út vezet", hanem azt, hogy sok hely van benne. A kettő között a különbséget még egy óvodás is képes felfedezni (az 5 éves lányom biztos körberöhögné Coelhot, ha mondjuk ugyanezt a szöveget előadná természetfeletti téma helyett egy babaház témakörében). Másik idézet Jézustól: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem mehet az Atyához, csakis általam." Ez az idézet persze kimaradt a könyvből. Erre mondják azt, hogy a keresztények arrogánsak és dogmatikusak. Épp a minap volt egy heves vitám erről az egyik munkatársammal. A következő hasonlattal éltem: ő úgy képzeli el a vallást, Istent, a természetfelettit, nevezzük ahogy tetszik, mint egy hegyet, amit sok irányból meg lehet mászni. Én úgy képzelem el, mint egy szobát, ahova egy és csakis egy ajtón keresztül lehet bejutni. Két egymást kizáró lehetőség. Igaz, hogy én nem fogadom el a hegyes magyarázatot, de ő sem a szobásat. Miért lennék én arrogánsabb, mint ő??? Nem győztem meg róla ugyan, hogy nincs igaza, de legalább sikerült bogarat ültetnem a fejébe arról, hogy ne gondolja azt, hogy a panteisták és szinkretisták a toleráns, szerető szentek, a keresztények meg az agresszív tahók. Minden nézőpont kérdése. Attól függ, kinek hiszel. Ha személy szerint engem kérdezel, a világtörténelemben egyetlen ember volt, akinek megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt atekintetben, hogy a természetfeletti dolgok tárgykörében kinyilatkoztatásokat tegyen, és az a názáreti Jézus volt. Hogy ezt mire alapozom, az ide most nem fér el, de ajánlom, olvasd el C. S. Lewis-nek (a manapság méltán népszerű Narnia regények szerzőjének) a Csodák című könyvét.
Állítólag a kritikusok nem szeretik Coelho műveit. Igazuk van.
Persze aki egy óvodás szellemi színvonalától is elmaradó szerzőtől szeretne filozófiai bölcselkedést olvasni, az megérdemli...
2006. április 4., kedd
Duna
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítô ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árbóc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bôszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl;
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Ezt nem én írtam, hanem egy Petőfi Sándor nevű roppant tehetséges fiatalember úgy cirka 158 évvel ezelőtt, de azért még aktuális minden szempontból...
2006. március 29., szerda
Szőr TifájdNem mintha túl sok jelentősége lenne, de már a hivatalos Scrum honlapon is olvasható, hogy Certified Scrum Master lettem.
Ja, hogy nem tudod, mi fán terem ez az izé? Ha egy iciripicirit olvasgatsz a fenti honlapon, megtudod, ha elég jól tudsz angolul persze :)
2006. február 16., csütörtök
Júúú TúúúMost hogy múlt héten nyertek vele jó sok (szám szerint 5 darab) Grammy díjat, gondoltam, biztos nem olyan rossz album ez a How To Dismantle An Atomic Bomb, végülis az előző, az All that you can't leave behind is rettenetesen tetszett, és azzal csak 4 Grammyt nyertek... Úgyhogy megvettem. Nem volt olcsó, de megérte. Amolyan igazi u2s is meg azért dallamos is eléggé, szóval élvezhető. A legnépszerűbb szám az albumról a Vertigo, ami mi tagadás megjárja. Meg a Sometimes You Can't Make It on Your Own -- ami egymaga 2 díjat hozott az 5-ből -- se rossz. De a legjobban szerintem a Love and Peace or Else sikerült. A szám stílusa egy tanulmányt is megérne. Igazi gyöngyszem. És persze ami az igazán jó albumokat igazán jó albumokká teszi: nincs rajta egy olyan szám se, amit az "elmegy" kategóriába kellene sorolni, nem hiába dolgoztak rajta 4 évet.
2006. február 6., hétfő
Könyvkritika - Hol tart és merre halad a kereszténység?Alister E. McGrath: The Future of Christianity
A könyv tisztességes áttekintő jellegű munkának nevezhető a címben nevezett témában. Túl sok újdonságot nem olvashatunk benne, már-már mondhatni közhelyeket puffogtat (ideológiai liberalizmusuk rabjaiként és a modern majd posztmodern társadalmi/kultúrális elit támadásainak nyomása alatt rohamosan teret veszítenek a nagy nyugati történelmi felekezetek, és ezzel párhuzamosan gőzerõvel nyomulnak előre az evangéliumi és pünkösdi/karizmatikus mozgalmak, különösen ezek távol-keleti, afrikai és latin-amerikai megnyilvánulásai. Ami szép és amitől az egész hitelessé válik, az az, hogy mindezt egy anglikán (nyugati történelmi felekezethez tartozó) lelkész tollából olvashatjuk.
Amit kicsit furcsálltam a könyvben, az a szerző túlzott optimizmusa az orthodox és római katolikus felekezetek vonatkozásában. Mindez azért is disszonáns, mert néhány oldallal arrébb olvashatjuk, hogy a rk. egyház egyik legnagyobb bástyája, Latin-Amerika területén (amelynek lakossága nem sokkal ezelőttig szinte 100%-ban katolikus volt) lassan a lakosság felét közelíti azoknak a száma, akik „átpártolnak” az evangéliumi és pönkösdi protestantizmushoz a gyarmatosítók által rájuk erőltetett kultúrvallás helyett egy perspektivikusabb, sokkal inkább magukénak érezhető világnézeti rendszert keresve.
A mű részletesen bemutat néhány pozitív példát az evangéliumi irányzat területéről (a Willow Creek Church Chicago környékéről és a Calvary Chapel Californiából – a magyarárszági Golgotha Gyülekezetek „őse”), azonban kicsit hiányoltam belőle az újabb jelenségek bemutatását, mondjuk az Emergent Church „mozgalom”, az underground kezdeményezések és a keresztény könnyűzenei ipar utóbbi évtized-beli robbanásszerű fejlődése és egyéb, inkább kulturális természetű, ám a fejlődés jellegét és irányát nagyban befolyásoló dolgok, meg ilyesmi...
Ettől függetlenül jó könyv, megéri elolvasni.
Könyvkritika – Avagy miért maradt végleg alul a protestantizmus Franciaországban?
Prosper Mérimée: Szent Bertalan éjszakája
Párizsban járunk, az 1500-as évek második felében. Mint ahogy Európa szerte szinte mindenütt, Franciaoszágban is ádáz vallásháborúk dúlnak. És ahogy máshol is, azt, hogy ki áll nyerésre a politikai csatában, nem az dönti el, hogy ideológiai szempontból kinek van igaza -- hogy a keresztény hitet inkább csupán formaságnak tekinti, egy keretnek a népi kultúra, a hagyományok és babonás hiedelmek számára, avagy a Biblián alapuló, az egyéni gondolkodást átváltoztató új életformának --, hanem az, hogy kinek van több muníció a tarsolyában, és melyik tábornak a vezető rétege erősebb, ügyesebb, fifikásabb.
Bár a könyv műfaja leginkább romantikus kalandregénynek nevezhető, a történelmi események főbb mozzanataival is megismerkedhetünk: hogyan lett elege a királynak az egyre jobban rátelepedő hugenotta (protestáns) nemességből és hogyan zajlott a többezer párizsi férfi, nő és gyermek lemészárolásába torkolló Szent Bertalan éjszakája.
A mű stílusa és vonalvezetése határozottan tetszett. Kellően cinikus humor, érdekes epizódok, meg minden. Elég nehéz belőle beszerezni egy példányt, ugyanis a XIX. század elején íródott, és magyarul elég régen adták ki legutoljára, de antikváriumokban több kiadás is fellelhető, nekem a bookline.hu-n sikerült ráakadnom.
2006. január 31., kedd
Könyvkritikák - Róma, avagy a nagy civilizáció tündöklése és agóniájaSteven Saylor: Római vér, A végzet fegyvere, Catilina rejtélye, Venus kezében, Gyilkosság a Via Appián
Robert Harris: Pompeji
William Dietrich: Hadrianus fala
Steven Saylor napjaink egyik, ha nem a legjobb regényírója. Miért is
nem tudja ezt mindenki? Valószínűleg ahhoz túl izgalmasak és
élvezhetőek az általa írt római korban játszódó krimik, hogy a
hivatalos kritika "művészetnek" minősítse, és valószínűleg túl
elgondolkodtatóak a párbeszédek, valamint etikailag kifogástalan a
főhős jelleme ahhoz, hogy bestsellerek legyenek a könyvei. Nekem
viszont pont emiatt jönnek be. Nagyon. A főhős, Gordianus, "a nyomozó"
ered a legkülönfélébb eredetű és természetű gyilkosságok nyomába, és
persze a végén mindig kiderül az igazság. Mindeközben viszont
eszméletlenül életszerű és részletes, ugyanakkor egyáltalán nem úntató
módon bemutatott képet nyerünk a Krisztus előtti első század Rómájának
mindennapjaiba és politikai szövevényeibe egyaránt.
A Római vér Lucius Cornelius Sulla diktátorságának végén játszódik,
Marcus Tullius Cicero ügyvédi karrierjének első jelentős védőbeszédéhez
kapcsolódóan. Megismerhetjük belőle, hogy hogyan nézett ki az, amikor a
demokrácia kudarca és a polgárháború káosza által eredményezett
kilátástalan helyzetben Róma egy zsarnokra bízta magát. Hát, nem voltak
valami fényes idők... A végzet fegyvere Marcus Crassus, a krőzus --
sikeres üzletember, aki nem éppen tisztességes módon, politikai
kapcsolatainak köszönhetően lett Róma legvagyonosabb polgára, a későbbi
első triumvirátus tagja -- egyik vidéki nyaralójában játszódik.
Megismerhetjük belőle a Nápolyi öböl partján épült luxusvillák lakóinak
és rabszolgáiknak életét, méghozzá Spartacus felkelésének árnyékában. A
Catilina rejtélye az itáliai vidéki földbirtokosok mindennapjait tárja
elénk, valamint megismerhetjük Lucius Sergius Catilinát, a később Gaius
Julius Caesart hatalomra juttató populista politikai irányzat első
jelentős képviselőjét. A Venus kezében olvasása közben a római
arisztokrácia mindennapjaiba nyerünk betekintést, az államot megosztó
konzervatív-populista vetélkedés kellős közepén találjuk magunkat, és
megtudhatjuk, mi vezetett az akkor a konzuli címet is elnyerő Cicero
későbbi száműzetéséhez. A Gyilkosság a Via Appián az első triumvirátus
felbomlása (azaz Crassus halála) utáni helyzetet mutatja be. Publius
Clodius Pulcher -- az első marxista politikus :) -- meggyilkolása
akkora káoszt idézett elő Rómában, hogy Gnaeus Pompeius Magnus (szintén
triumvir) katonáit kellett a városba vezényelni, hogy fenntarthassák a
rendet. Eközben Caesar Galliában sikert sikerre halmozott, és küszöbön
állt az újabb polgárháború...
Robert Harris műve, a Pompeji című romantikus akcióthriller ( :) )
kb. egy évszázaddal később játszódik, de a helyszín ismerős: a Nápolyi
öböl és környéke. A tengerparti településeket ellátó vízvezeték
karbantartásáért felelős mérnök a főhős, aki egyaránt küzd a korrupt
politikusok és a kitörni készülő Vezuv ellen, valamint szerelmének
megmentéséért.
A Hadrianus fala (William Dietrich szerzeménye) sokkal később
játszódik: Krisztus után 400 körül kb., amikor a Birodalom minden
szempontból oszlásnak indult. A rohamosan terjedő -- immár az
államvallási szintre degradálódott -- kereszténység a rabszolgatartó
társadalom alapjait rengeti, miközben a demográfiai folyamatok is Róma
ellen esküsznek össze: nincs elég katona ahhoz, hogy a minden oldalról
támadni készülő "barbárokat" feltartóztassák, ezért a Britannia
provinciát (a mai Anglia) az északi kelta piktek által uralt
területektől (a mai Skócia) elválasztó, 300 évvel korábban Hadrianus
császár által építtetett falat a légiók feladni készülnek. Eközben
zajlik a személyes bosszút és romantikus kalandokat is felvonultató
lányszöktetés, lány-viszontszöktetés és lány-viszont-viszontszöktetés.
Lehet, hogy viszont-viszont-viszontszöktetés is van, már nem emlékszem
pontosan :)
2006. január 28., szombat
Könyvkritika - Avagy a muzulmán öngyilkos merénylők titkaVladimir Bartol: Alamut
Aki olvasott már ezt-azt a keresztes háborúkról, azt minden bizonnyal tudja, hogy akkortájt élte első fénykorát a haszaszinok (az első öngyilkos merénylők) szektája, innen ered az angol nyelv-beli assassin szó is, ami -- rendkívül meglepő módon -- öngyilkos merénylőt jelent. A szekta tagjait a legenda szerint úgy képezték ki (vagyis bírták rá, hogy lelkesen vonuljanak a halálba a szentnek vélt cél érdekében), hogy hasissal (innen ered a név) elkábították őket, és egy szakszerűen üzemeltetett hárem jóvoltából elhitették velük, hogy a paradicsomban vannak. Ez volt a mézesmadzag. Ezek után már elég volt annyit mondani nekik, hogy ha elvégzik kamikaze-munkájukat, akkor végleg a mennyei hölgytársaságba kerülnek. Persze az ifjú úriemberek azon nyomban vígan és dalolva osztották a halált magukat sem kímélve.
Maga a szekta nem Szíriából és Palesztinából eredeztethető (gy.k.: ahol a keresztes háborúk zajlottak), hanem Iránból. Egy Haszan ibn Szabáh nevű tag alapította a XI. században annak érdekében, hogy a szegény elnyomott siítákat a gonosz imperialista szunnitáktól megszabadítsa. Ennek a történetét meséli el regényes formában a fent említett könyv.
A történet olvasmányos, érdekes és a műveltséget mindenképpen gyarapítja (már amennyiben történelmi tényeken alapszik -- ezt a mancs.hu-n olvasható kritika némileg megkérdőjelezi), ami viszont nagyon nem tetszik benne, az a következő: Azon túl, hogy egyáltalán nem törekszik a szerző arra, hogy kellően negatív színben tűntesse fel a dolgot (itt azért azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a könyv '38-ban íródott, amikor finoman szólva is más szellők fújdogáltak, mint manapság), ráadásul a dolog ideológiai hátterének magyarázata (ami már egyértelműen a szerző "terméke") elég rendesen sántít.
Eszerint a vallás másra sem jó, mint hogy a tudatlan tömegeknek mindenféle maszlagot be lehessen adagolni, és így a művelt elit kényére-kedvére játszadozhasson velük. Vladimir Bartol minden bizonnyal marxista volt, mert hát ugye a szociálista elvtársaktól is 40 évig ezt hallgathattuk. Persze az is lehet, hogy volt egy kaliforniai nagybácsikája a fazonnak, mert a hollywoodi filmekből is általában ez jön le. Arról egy szót sem ejt még véletlenül se, hogy az önmagukat feláldozók ne adj' Isten olyan hazafias ágrólszakadtak voltak, akik mindenüket és mindenkijüket elveszítették, és tényleg azt gondolták/gondolják, hogy tényleg jót tesznek saját kultúrájuk/társadalmuk tagjaival, ha az elnyomók ellen önfeláldozó módon harcolnak.
Ugyebár a magyar iskolás gyerekeknek se azt tanítják, hogy Dugovics Titusz egy gonosz terrorista volt, hanem hogy egy nemzeti hős...
2006. január 24., kedd
Benne voltam a tévébenA Hakni az űrben című könyv első oldalán a XX. század legnagyobb rákfenéjeként a népszerűséghajhászást és a hírnév üldözését említi (Eddig jutottam egyelőre a mű olvasásában, tehát ez még nem a könyvkritika :)). Ez most engem is utolért. Tegnap este főműsoridőben több, mint 10 percig sikerült Vágó Istvánnal együtt szórakoztatnunk azokat, akik nézték. A 6. kérdésig jutottam és addig is vért izzadtam, de legalább megpróbáltam :)
2006. január 3., kedd
Könyvkritikák - A Da Vinci kód szerzőjének nálunk újabban megjelent művei
Dan Brown: Digitális erőd, A megtévesztés foka
Brown regényei közül eredeti nyelven legelőször (1998-ban) jelent meg nem túl meglepő módon Digital Fortress címen az első a fenti kettő közül. Bár ez a könyv is a hihetőség határán táncol, erősen szenzációhajhász és finoman szólva is sekélyes, a szerző "misztikus" könyveitől eltérően még a tűrhető kategóriába tartozik.
A sztori alapkérdése: mennyire kötelessége az államnak (persze az amerikai államnak) illetve mennyire van egyáltalán joga hozzá, hogy belekukkolhasson polgárainak (és mellesleg a világ összes polgárának) magán e-mail, telefon stb. kommunikációjába a biztonság érdekében. Persze a szerző nem foglal explicite állást, de amolyan igazi szoftbalos képmutató módon azt sugallja, hogy azért ezt nem teljesen kellene mégse. Persze nyilván állam bácsinak le kell fülelnie a rossz fiúkat, nehogy butaságot találjanak művelni, csak hát ugye kik a rossz fiúk és ki mondja meg, hogy kik azok??? Hát, ez az. Ezen a ponton egészen azt hihetnénk, hogy milyen igaza is van neki, hogy ilyeneket sugall. Azt azonban halkan megjegyezném, hogy a demokráciának pont az a lényege, hogy időnként egész kretén embereket választanak illetve neveznek ki ide is meg oda is, aztán mégis csak lesz valahogy... Hadd utaljak itt egyik kedvenc zúzásos zenekarom (MxPx) Emotional Anarchist című számának szövegére, ami pont kb. majdnem ugyanezt akarja mondani, ha jól értem legalábbis, ugyebár. Mindegy, a könyv ettől még frankón izgis és élvezhető.
A másik könyv (A megtévesztés foka) is kábé ebbe a kategóriába tartozik: trendi témát (NASA, amcsi titkosszolgálatok, űrlények meg minden) pedzeget egészen politikailag korrekt (= ultraliberális) módon (az elnökjelöltek közül persze a demokrata a jófiú és a republikánus az ordenáré, meg persze az űrlényekről se az derül ki a végén, hogy lehet, hogy nincsenek is ők valójában, hanem csak az derül ki róluk a végén, hogy az a butuska NASA nem elég jól keresi őket). De azért ez is izgis és ebben sincsenek akkora zöldségek, mint a Da Vinci kódban.
2005. december 31., szombat
2005. december 21., szerda
Számítógéptörténelem
Ha már Mountain View-nál tartunk: nem csak a Wal Mart-ban voltam, megjártam az ott található Computer History Museumot is, az is legalább annyira érdekes :)
Volt ott minden: Eniac, Johnniac, IBM 360, DEC PDP 11, XEROX Alto, Cray, Mac 84-ből meg minden, de nekem akkor is ez a legszebb (ugyanis ez volt az első saját számítógépem):
Pöttyök
Mostantól jobboldalt a könyvek listájában zöld pötty (
) jelöli azokat, amelyekről található kritika a blogban, valamint kék pötty (
) azokat, amelyekről tervezek kritikát írni előbb-utóbb.
2005. december 16., péntek
MXPX: Panic - avagy megjelent kedvenc punkzenekarom legújabb tök szuper albumja
A címben említett albummal az MXPX ismét kiérdemelte a szintén a címben említett titulust. Jobbnál jobb számok növelik a mélyen tisztelt vájtfülű hallgató adrenalinszintjét. Néhányat kiemelve: A The Darkest Places egyike a banda legfergetegesebb számainak, a Late Again a country és a punk zseniális ötvözete, míg a Call In Sick a dallamos pop punk kitűnő mintapéldánya.
Szóval vegyétek meg és hallgassátok sokat!
Én egy rövid Szilícium-völgy-beli kirándulás során - melyet munkaadóm jóvoltából tehettem - szereztem be a Mountain View-ban található Wal Mart hiperszuper marketben, de azért biztos itthon is lehet valahol kapni :)
2005. november 30., szerda
Emerging Church - avagy reményteljes kísérlet egy szubsztanciálisan (jó értelemben vett) destruktív fogalom konstruktív hangvételű definíciójára
A címben említett fogalom meghatározására tesz kísérletet Justin Baeder blogjában, valamint egy bejegyzés a Wikipedia-ban. Van itt jó sok link is, majd azokat is elolvasom egyszer, és méltatom, ha érdemes.
2005. november 29., kedd
Könyvkritikák - Ahogy a középkor sötétsége elillant, avagy Umberto Eco regényei
Umberto Eco: A rózsa neve, Baudolino, A tegnap szigete
Ecotól (egyéb műfajú műveitől eltekintve) eddig 4 regény jelent meg magyarul, ezek közül A Foucault inga címűt egy korábbi írásomban már érintettem, most a másik hármat szeretném röviden méltatni.
Kezdem A rózsa nevével. Előljáróban: ez a legjobb regény, amit valaha olvastam.
Nem csak azért rettentő jó könyv, mert kiterjedten és életszerűen mutatja be a XIII-XIV. századi Itália társadalmi és politikai rendszerét és történéseit, valamint mert rendkívül izgalmas, fordulatos és pergő tempójú krimiről van szó (a fő cselekménysorozat mindössze egy hét alatt zajlik le), hanem mert eredeti és újszerű módon láttatja azt a világnézeti paradigmaváltást, amely a sötét középkort követően az írásbeliság újbóli elterjedésével karöltve később a humanizmushoz és a reformációhoz (reformáción most a szokásosnál szélesebben értelmezve az ellenreformációt, tehát a római katolikus egyház kényszerű önmegújító folyamatát is értem) vezetett.
Bár a Baudolino és A tegnap szigete is tartalmaz jócskán filozófiai tárgyú okfejtéseket, ezeket most inkább nem minősíteném, nem ez képezi ugyanis a fő mondanivalót. A lényeg sokkal inkább az, ahogy az európai kultúra felfedezte a világ többi részét. A Baudolinóban (a XIII. század elején játszódik) ennek a folyamatnak az elejét láthatjuk: abba nyerünk alapos betekintést, hogy milyennek képzelték akkoriban a világ többi részét. A regény kezdetben mondhatni történelmileg hiteles vonalon halad, később viszont átalakul, és a keleti világról alkotott fantáziadús képzetek veszik át a főszerepet. Néhol kissé vontatott a történet, de egy kis jóindulattal azért érdekesnek mondható.
A tegnap szigetéről előljáróban annyit: a legunalmasabb regény, ami eddig a kezembe került. Komoly erőfeszítésembe került végigolvasni, de végül megtettem. A történet a XVII. századi földrajzi felfedezések helyére és idejébe röpíti az olvasót, fűszerezve egy olasz háborús szállal és a párizsi elit kulisszatitkainak bemutatásával. A mű lényege az akart szerintem lenni, hogy a főhős elkezd írni egy regényt képzelt ikertestvéréről, akivel állandóan felcseréli magát az általa írt történetben. A végén azt sem lehet tudni, hogy amit olvasunk, az a történet vagy a történet a történetben. Elég zavaró az egész. Eco biztos nagyot akart újítani a műfajban, de a vége az lett, hogy az egész izzadtságszagú és kusza. A lényeg: aki ezt a könyvet kihagyja, nem marad le semmi lényegesről.
Könyvkritikák - A tudomány határai, ahogy Stephen Hawking és Michael J. Behe láttatják
Stephen Hawking: Einstein álma
Michael J. Behe: Darwin fekete doboza - Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása
Kezdem Stephen Hawkinggal. Sokaknak elsőre lehet, hogy nem ugrik be, hogy ki is pontosan ez a szerző. Azt hiszem, elég, ha csak annyit elárulok, hogy ő az az elméleti fizika professzor, aki Newton egykori tanszékét vezeti Cambridge-ben, ő írta Az idő rövid története című művet, amely a kozmológiát népszerűsítő kiadványok közül kétség kívül a valaha megjelentetett legjelentősebb mű, valamint hogy egy ritka betegségnek "köszönhetően" lebénult és teljesen elveszítette hangját, úgyhogy előadásait egy tolószékbe épített billentyűzet és egy beszédszintetizátor rendszer segítségével tartja; nos, valószínűleg legtöbbünknek valami dereng már.
Előzetesen leszögezem, hogy nagyra értékelem Hawking azirányú erőfeszítéseit, hogy a természettudományt közérthető módon mutassa be és a széles közönséggel próbáljon megértetni olyan fogalmakat és jelenségeket, amelyek nagyon érdekesek, de amúgy csak egy szűk egyetemi kör foglalkozna velük. Teszem ezt annak ellenére, hogy ennek az erőfeszítésnek néha voltak vadhajtásai is - ezeket gondolom, sokkal inkább az anyagi haszonszerzés, mint a népszerűsítő szándék vezérelte -, pl. A tér és az idő természete című könyve, melyet Roger Penrose-zal közösen jegyez, és amelynek nagyon szép és ígéretes a borítója, úgyhogy anno meg is vettem jó sok pengőforintért, ám az első oldalon se jutottam túl, olyannyira tömör és magyarázat nélküli szakszöveget tartalmaz - írom ezt 5 évnyi matematikai egyetemi tanulmányokkal a hátam mögött -, azóta is olvasatlanul porosodik a könyvespolcon...
Tehát.
Az Einstein álma című mű személyében nem egy koherens, lépésről lépésre felépített szerzeményt köszönthetünk. Ehelyett hosszabb-rövidebb lélegzetvételű lejegyzett előadások és cikkek laza szövevényével állunk szemben. Szerencsére annak eredménye képpen, hogy eleve népes közönségnek szánt szösszenetekről van szó, a közérthetőséggel ez esetben nincs probléma. A műben egyaránt megtalálhatók életrajzi, tudományos kérdéseket általánosan és részleteiben taglaló témák, valamint a szerző tudományfilozófiai és már-már világnézeti jellegű hitvallása.
A fő problémám ez utóbbival kapcsolatban az, hogy némileg ellentmondásos nézetek tárulnak elénk. Egyrészt Hawking kijelenti, hogy a tudománynak nem kell minden kérdésre válaszolnia tudni, különösen a kozmológia tárgykörében nem, másrészt viszont minden megnyilvánulásából süt ennek az ellenkezője. Deklarált módon a szerző fő célja, hogy a tudomány hatáskörét - akár erőltetett és adott esetben erősen spekulatív módon - kiterjessze, és megcáfolja annak a kérdésnek a létjogosultságát, miszerint "Na jó, de mégis mi volt a Nagy Bumm előtt?" Tudom, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű, de pont emiatt nem kellene ennyire primitív és skizofrén módon hozzáállni. Szerintem sokkal jobb, ha férfiasan bevalljuk, hogy vannak dolgok, melyekre a tudomány - és itt hangsúlyozni szeretném, hogy nem a tudomány mai állása, hanem a tudomány önmagában, mint olyan - nem képes és soha nem is lesz képes normális választ adni, mint hogy olyan elméleteket eszkábálunk össze, melyek messziről bűzlenek, és lerí róluk, hogy semmi egyéb létjogosultságuk nincs, mint hogy megpróbáljunk mindenre materialista választ találni.
Első ránézésre elég távol áll az előző alkotástól Michael J. Behe (az illető valahol az USA-ban valamelyik keleti parti egyetemen prof, ha jól emlékszem) műve, a Darwin fekete doboza - Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása, ugyanis itt nem matematikai vagy fizikai problémákkal állunk szemben, hanem biokémiával. Éppen ezért (mivel sem a biológiához, sem a kémiához nem értek túlzottan) volt számomra nagy segítség, hogy a szerző a könyvben explicit módon deklarálja, mely részek szólnak inkább laikusoknak, és melyek azok, amelyeket olvasva ha valaki úgy érzi, hogy néha elveszíti a fonalat, nem kell kétségbe esnie.
A téma röviden összefoglalva a következő: a közelmúltban az emberi sejtek működésének tanulmányozása közben olyan mechanizmusokat fedeztek fel illetve sikerült részletesen elemezni, melyek esetében logikai, biológiai, kémiai, fizikai, stbstb. képtelenség, hogy az adott rendszer fokozatosan, mutáció eredménye képpen (azaz evolúcióval) fejlődött valamikor ki. Behe ennek bemutatása után nem próbálkozik azzal, hogy az egész evolúcióelméletről lerántsa a vizes lepedőt (tehát kellő szerénységről tesz tanúbizonyságot azáltal, hogy nem ártja bele magát olyasmibe, amihez valószínűleg nem ért). Viszont eljut addig a következtetésig, amelyet Hawking művéből hiányoltam: tudniillik ha a tudomány jelenlegi művelői által vallott elméletekbe nem illik bele egy jelenség (ismét hangsúlyozom, itt nem a még fel nem fedezett dolgokról van szó, hanem olyanokról, amelyek explicite tényszerűen cáfolnak bevett elméleteket), akkor nem sekélyes magyarázatokat kezdünk kreálni, hanem elismerjük a természettudomány korlátait.
Könyvkritika - Antalffy Tibor: Van-e jövőnk?
A minap résztvettem egy munkahelyi megbeszélés-sorozaton (multinacionális szoftverfejlesztő cégről van szó), és a résztvevők majdnem fele spontán kiválasztódás alapján ázsiai volt (két indiai, egy pakisztáni és egy fülöp-szigeteki). Aki ebben a szakmában mozog, annak ez talán nem újdonság. Ennek kapcsán jutott eszembe Antalffy Tibor könyve, amit már vagy fél éve olvastam.
Elgondolkodtató az a tény, hogy Indiában és Kínában külön-külön többen élnek, mint egész Európában és Észak-Amerikában együttvéve. Hogy a többi, demográfiai robbanás által érintett országról ne is beszéljünk. Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy ez jó vagy rossz, nem csupán azért, mert politikailag sikamlós témáról van szó, hanem azért sem, mert meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben nincs is értelme ilyen jellegű kijelentést tenni.
Éppen ezért nem tudok sokmindenben azonosulni a címben említett mű szerzőjével, ugyanis ő megpróbál erkölcsi ítéletet mondani. Ennek ellenére elolvasásra méltó könyvnek tartom a Van-e jövőnk?-et, ugyanis ha nem is értek egyet a benne foglalt megállapításokkal, nagyon jól összeszedett gyűjteménynek tartom a világot fenyegető problémák bemutatásának szermpontjából. A könyv talán túlzó pesszimizmusát mi sem jellemzi jobban, mint a borítón olvasható idézet: "Annak valószínűsége, hogy az emberiség megéri a XXI. század végét, kisebb, mint 50%".
Ja, hogy mi köze az emberiséget fenyegető veszélyeknek az ázsiai demográfiai robbanáshoz? A szerző szerint nem az a kérdés, hogy fog-e világméretű konfliktushoz vezetni a népesség összetételében bekövetkező drámai változás kultúrális vagy gazdasági okokból kifolyólag, hanem csupán annyi, hogy erre mikor kerül sor. Persze sok más téma is szerepel a könyvben az atomerőművektől a globális felmelegedésig és a járványoktól a fegyverkezésig.
Szóval aki elég bátor és nem árt meg neki egy kis negatív kisugárzás, az vágjon bele!
Naszóval...
Amint azt korábban ígértem, folytatom könyvkritikáim sorát. Mostanában nem sok időm volt bnaplót írni, de a ma megtett Frankfurt - San Francisco távolság és egy laptop a repülőn hirtelen tengernyi önkifejezésre fordítható kapacitással ajándékozott meg :). Úgyhogy íme.
Bemutatkozás
Csontos Péter vagyok.
Születési évem MCMLXXV.
Ez a blog arról szól, ami a címe, tehát mindenről, ami eszembe jut.
Itt érhetsz el
- peter
- kukac
- csontos
- pont
- info
Archívum
- 2010. 04. 01.
- 2009. 03. 01.
- 2006. 07. 01.
- 2006. 06. 01.
- 2006. 04. 01.
- 2006. 03. 01.
- 2006. 02. 01.
- 2006. 01. 01.
- 2005. 12. 01.
- 2005. 11. 01.
- 2005. 10. 01.
- 2005. 09. 01.
- 2005. 08. 01.
- Jelen
